Szétnyitott mikrofon

Itt mindent lehet. Tabularasa. Még a fehér lapból is lehet korom fekete. Le van szarva, vagy csak az osztályterem táblájára írsz, filc helyett krétával, hogy a sok körmöléstől, törléstől, vonástól, száraz szivacshúzástól, írástól és újabb törléstől az egész teremben fehér fullasztó porfelhő szálljon, amin keresztül sosem látható az a sok kíváncsi szempár, akinek a világot jelentené a valóság, de a nagyok ide ültették mindnyájatokat az unalom porszívó padjára.

Itt mindent lehet. Tab. Gitártab. "Erdő közepében járok. Egyszer majd rád találok. Csillagom vezess. Én utánad megyek." "Szabadság az, ha valaki elmegy valahová... És nem jön többé vissza." Fuss Forrest! Fuss! Mi a padokra állva sáros talppal kiáltjuk: Kapitány! Kapitányom! És mindenki tudni fogja, hogy Robin Williams szívében ott élt az élet értelme, de önnön létezésétől fogva egyszerre mézédes és som-keserű, ragyogó mint a csillag és önmagába zuhanó színtelen, nyár-tavasz-ősz-tél-telen minden erőn felül szorított ökölszorítású fekete lyuk.

Itt mindent lehet. Sóhaj. Tiszta megkönnyebbülés. Csak egy vicc. Egy favicc, hogy kilátszik a slicc. Ezt mindenki tudja és érti és gond egy szál se. Nem is mondtam semmit. A lényeg, hogy Forrest Gump szerepét Tom Hanks alakította, aki egyéb más drámai és megható, élet értelmét firtató filmben is játszott. És Ő még mindig él, anélkül hogy feladta volna a gecibe, mint a Robin Williams. Igaz, Wilson?

Hová tűnnek el a zoknik?

Szerintem a föld alatt vannak. Feneketlen éhségüket saját rothadó húsuk érezhetetlen szaga sem riasztja el attól, hogy ha itt a telihold, cafatos ujjukkal kikaparják magukat a sírból és szemüregükből pilláik rezzenése nélkül kövessenek mindent ami mozog és él: Tááápláááléééék!

Aztán elolvastam újra a címet: Hová tűnnek el a "zoknik"?

Akkor ez mégsem egy "zombis" mese lesz.

Pista és Julcsa egymás csókjába gabalyodva dobálják magukat a lépcsőforduló falától a liftajtóig. A Lakásban a kutyán átesve Julcsa a melltartóját egy mozdulattal a lámpára hajítja, Pista fél lábon ugrál, míg lerázza magáról a nadrágot. Újabb csók, mindent markoló ölelések, sikamlós részletesség, sóhajok, sóhajok, sóhajok, mély alvás.

De az éjszaka ma sem nyugtat, Pista zoknija a monitor folyton villózó kódjait bámulná, ha el nem aludt volna a billentyűzeten kiterülve, párologva a férfi sajtos lábszagát. A YouTube egy régi sci-fi előzetest dob fel a listába, zöld betűk zápora, a monitor elsötétül, a betűk azt üzenik: a Mátrix rabja vagy, kövesd a fehér nyulat, kopp, kopp, kopp.

Halk mancsnyomok: Julcsa cicája, az asztalra ugorva megkezdte estebédjét, Pista zoknijáról nyalogatva a tonhalas pizza dobozáról lépésben leszakított haldrabokat. A macska fogaiba akadva az ablakon át a fa egyik ágáról másikra huppan. Hófehér bundája ritmikusan pumálja a macska fejét a nyalgoatásra. Az ízes foltok elfogytak, Pista zoknija a fáról a kertbe hull. A házinéni törpéinek markába. Filmszakadás.

{Ritmikus törzsi dobok} Ez itt Zion, az elveszett zoknik föld alatti otthona. Az első szinten a mosógép peremébe beesett zoknik élnek. De vannak itt cipő mélyére süllyedt titokzoknik, fiók polc mögé szorult vastag téli zoknik, enyhén depressziós kompressziós sport térdzoknik, mikulásra horgolt randa zoknik, gurulós bőrönd cipzárjába tépett harisnyák. Rájuk ne nézz, ők a tini fiúk szobájából szökött örökítőanyagtól laposra száradt márkás félzoknik. Happy end?

Pista reggel nagyon nehéz fejjel ébred majd, a szemét dörzsölve a komódból új pár zokni illatát érzi meg. Julcsa, hogy lehet hogy ez még ilyen illatos? Pista! Mert még sohasem használtad!