Söralátét versek

Az égi tehén mítosza

Sör mentette meg a Földet! Hogy lehet?
Az égi tehén-mítosz meséli el neked:
"Hé te Ré! Napisten! Lám, megvénültél!
Csontod ezüst! Lábad, karod arany ér!
Nőt csak nézel, tagodba nem jut vér!"
Így röhög az ember, vajon meddig él?
Nem soká, hisz Hathor, a haragos tehén
Bosszúra készül, és így buzdítja Ré:
"Lányom! Véres oroszlán légy, ne tehén!
Ember épen ne maradjon eme földtekén!"

Ré megszánja gyermekeit, és megbocsát.
Visszahívni nem tudja már az oroszlánt:
"Hétezer korsó árpát, rabnők! Hozzatok!
Almával keverve azt a tehén inni fog!"
Hathor, a szörny hajnalban mikor odaért,
Elvakulva mind felitta a kiöntött vért.
Tántorogva dühe elszáll, és csak vedel:
"Melyikőtök isten? S melyik gazember?"
Nem tudta, kit kell ölni, így ez a világ
Tovább él, éljen a Sör! Igyunk cimborák!

Borsodi söralátét vers

Csaplárosné! Sört ide, de izibe!
Íze mindegy, az a lényeg, iszik-e?
Kesernyéset, édes Búzát, Borsodit!
Engemet csak az a szép zöld boldogít.
Mint a szeme, úgy csillog az üveg is.
Boldog vagyok, ha a korsó üres is.
Újra tölti, édes asszony, ihatom?
Mint mosolya, úgy csúszik a torkomon.
Friss Borostyán, mint a Bivaly kezemen
Csattan fenék, és a pofont szeretem.

Plakátmagány (v.2.)

Árnyékoló szem-golyók, fémhideg rév-buszban
Plakátmagányban fázó bérletek
Üresen hagytad a metrón a járdát
Alkoss hát rémeket

Puffasztott rizsszemek pattognak, a nejlon zacskó reccsen.
Két nő gőzölgő feketével, fehérre váltan nem várták, hogy egy srác csak így profán a sínek közé essen.
Vértócsában ázó tavalyi bérlet, műanyag tokban.
A peron mellé a jól szituált Colombo - nem DVD tokban - kávé egy cukorral, elvált férfi toppan.
Reggel ő is látta felkenődni önmagát egy forró tűzön szenesre vált kenyér oldalára.
A toll a lyukas ingzsebből most jócskán kialvatlan hideg kőre írja jegyzőkönyveit.
A két nő ásítva mit se mond a tollba, mégis nevük és koruk...
(Korgó gyomor; a reggeli koffein után enni is kéne, de itt ez a felfordulás)
A fiatalabb hölgy - tán egykorú az elhunyttal, ki égi dalba foglalta vagy száz este száz versbe, mégse tudott róla.
A szép hölgy Bettina; bár hideg futkos egyenes a háta.
Nem sejtve, hogy a gerincvelővel egyszínű a szája.
Míg az idősebbik elhűlve bár, de öreg nem.
Irul-pirul Mancika, látva biztos úrnak motoszkál a szeme gomb nyakára.
Fekete zsák, slagcsövek és a cövek kifeszítve; a látott balul esett férfinak még a kabátja is mocskos.
Régen varrt - mint kiderül - Mancika, az édes.
Csak szép munkára adja fejét (és kezét) a minőségre kényes. Pislantással kacérkodva halálra szívja bagóját (halálra szívja bagóját).
Füstjelek jelzik a félredobott, festett haj ízét.
A jelre ugrik is Colombo.
Már nem is fontos a katasztrófa.
Párosan ellibben a nyomozó és a varró nő.
A drága Bettina ott marad; padon ülve.
Tán éhes ő is, indítja izmait és íz bimbóit energia itallal.
A koporsóban üres papírt temetnek az éjbe.
Hogy miért tette, nem tiszta; nem jött többé érte
Sem villamos se troli, most már a BKV is hallgat.
Fiatal volt, nagyszájú, „darabokra szakított a tény hogy engem senki többé soha meg nem hallhat”.
Többé senki meg nem halhat.

Árnyékoló szem-golyók, fémhideg rév-buszban
Plakátmagányban fázó bérletek
Üresen hagytad a metrón a járdát
Alkoss hát rémeket.