WHO-LAND
A Bécsy Tamás Egyetemi Színház első produkciója. Az Veszprémi Egyetemi Színpad, és egyben a Teleszterion Színházi műhely előadásaival már találkozhatott a Veszprémben megforduló közönség, ám a Bécsy Tamás Színház, mint intézmény 2008 nyarán jött létre.
A Mihail Bulgakov regényt A Mester és Margarita-t dolgozták fel. Be kell, hogy valljam kissé elfogult vagyok a rendező, Komáromi Sándor munkáival szemben. Mivel én magam is részt vettem néhány korábbi előadásban, nem is olyan régen. Ezzel együtt a veszprémi közönség szájából ismert, a rendező által nem nagyon kedvel jelzőt is meg tudom érteni, mely így hangzik: „Ez olyan Sanyis”. Hogy mit is jelent pontosan ez a laikus megfogalmazás? Komáromi Sándor alternatív színházi eszköztárát, mely rengeteg modern színházi szakírásból építkezik (köztük Grotowski-ból), és nem kevés színházi kísérlettel. A rendező nem titkolja, hogy az alkotó folyamatban nagy hatással volt rá Geothe: Faust műve is. A korábbi rendezéseiben is megfigyelhető ez a fausti gondolatvilág kifejeződése. Mi az a gonosz, a bűn és a bűnhődés? Ezt afféle sötét atmoszférával, és emberi gyarlósággal, és egy csipetnyi őrülettel bolondítja meg. A rendező a következő képen jellemzi az előadást:
„Bulgakov írásának különös világából építkezve olyan alakok népesítik be a színpadot, akik a legfurcsább képzelet szüleményei, mégis igaz emberi vonásokkal bírnak. Ebben a különös világban bolyong egy, a hatalom által elhallgattatott színpadi szerző, aki magát csak hontalannak nevezi, és saját elméjébe zárva keresi a kiutat ebből a pokolból.”
Repülés.
Zene, és mozgás. Kitartott, pöccre induló mozdulatok, csapatjáték. Az előadás próba folyamatai improvizáció központúak voltak. A Bulgakov regény adaptációja akként zajlott, hogy a regény egy-egy fontos motívumát megfogalmazták, és meg próbálták színházi eszközökkel megmutatni. Ezekre az improvizációs elemekre építi fel a rendező a precíz mozgást, a magával ragadó zenét, és a fényeket. A néző érzi, hogy ez nem egy profit orientált, nem egy merev társaság. Itt nem egyéni alakításokról van szó, nem jobb az egyik a másiknál, ők csapatban dolgoznak.
A színészek a veszprémi Pannon Egyetem diákjai. A Who-Land stáb fele már több színpadi munkában is dolgozott a rendezővel. A precíz, profi munka mellett érződik, hogy a színpadon nem szakképzett színészek vannak. A koreográfiák pontossága (merészen megpróbálom megbecsülni) olyan 90-95 százalékos. Ez a szám kevés is lehetne, de nem az. A csapat összhangja feledteti, hogy a produkció még néhol gyerekcipőben jár.
A zenét horror filmek zenéi közül válogatták ki, illetve egy dél-koreai thiller, az Oldboy (2003) filmzenéjét használták fel. A zenét tökéletesen alkalmazták a hangulatok aláfestésére, és e zenével csodálatos összhangban alakították ki a mozgásszínházi elemek koreográfiáját.
Egyszerűség.
A díszlet szegényes, kissé statikus. Ez ellen küzdenek a játszók. Ráfeszülnek a színpad közepén álló fából készült állványról lógó kötelekre. Megfeszülnek, amikor a kerekeken guruló kádat tologatják a színpadon. Feszülnek akkor is, mikor egy helyben állnak. Az összes mozdulat kitartott, kifeszített, pontos. Lazaságnak semmi helye. A tánc az egyetlen, ami bizonyos értelemben megtöri ezt a precíz vigyázban állást. Tánc, és zenére mozgás. Azért mondtam, hogy bizonyos értelemben, mert a zenés mozgás is húzza az ember idegeit. Pattogó, pörgő, horrorisztikus hangok, és hangulatok teszik próbára az idegeket.
A jelmez, a smink, a fény… véres. A fehérre maszkolt arc, a vörös ing, a fekete, egyszerű nadrág, az egyes jelenetekben előkerülő, hatalmi helyzetet kifejező ballonkabát mind segítik a játszók eszköztárát, a vámpír alakok, a rejtélyes világ kialakításában.
Az előadások után, öt perc szünet közbeiktatásával a nézőket beszélgetésre invitálja a csapat. Kérdéseket várnak, véleményeket, érzéseket. Itt egy néző szájából elhangzott, hogy zavarta, hogy folyamatosan ki van feszítve a figyelme, mint egy íj húrja, állandóan stressz alatt van, folyamatosan érik a hatások. Ez a sokk hatás eléri a célját, és nem válik túl sokká. Bár mégis érezhető a hiány, és megfogalmazódik a kérdés, hogy hol van a levezetés? Néha szeretnénk levegőt venni az egyik másik hatás között, de a darab nem engedi. Erős mozgás színházi elemeket is használnak, a mozgás színházi előadások általában maximum egy óra hosszúak szoktak lenni. Pont azon hatás miatt, amit mi megfeszülésnek neveztem. Itt azonban egy másfél órás előadásról van szó. A néző átéli azt, ami a színpadon történik, önkéntelenül belső reakciókkal válaszol a test a látottakra. Ahogyan a szereplők megfeszülnek, úgy feszül az összes színpadon ülő ember. Egyszerre feszül az egész színházi tér. Mégis azért mondtam korábban azt, hogy mind ez nem válik túl sokká, mert nem válik halottá a néző. A halott néző kikapcsolna, már immunissá válna a színpadon történtektől, csak amolyan bábuként lenne jelen, mert már annyi hatás érné, hogy túlcsordulna, az utolsó csepptől betelne a pohár, és mint a háborúban az akna robbanástól megsüketült katona, már csak homályosan kötődne a néző is valósághoz.
Ebben az előadásban azonban életben maradunk, és folyamatosan kötődünk a cselekményhez.
Sokrétűség.
A Mester és Margarita regény értelmezése, összefüggés-rendszere nagyon sokrétű. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megjelenése után nagyon hamar a világirodalom kiemelkedő művei közé került.
Hála a rendezőnek, az előadás is többszálúan értelmezhető. Az egyik értelmezési szál a harmincas évek béli Moszkva kísérteties, groteszk világát szemlélteti. A második értelmezési szál Ponczius Pilátus, és Ha-Nocri (Jézus) történetének filozófiai megközelítése. A harmadik szál az író (Bulgakov) és szerelmének életrajzi vonatkozású történetét tárja elénk. Ezeken kívül még annyi értelmezés található, ahány ember van a világon.
Egy színházi előadásnál a sokrétűség megjelenítése azért válhat nehéz feladattá, mert felmerül, hogy a néző ebből mit tud feldolgozni. Ha túl sok minden van a az előadásban, akkor lehet hogy nem fogja megérteni. Ez másfelől jól is elsülhet. Ha az előadás megmozgat az emberben valamit, és kérdések merülnek fel benne, akkor eljön még egyszer, vagy akár harmadszor is megnézni az előadást, hogy megérthesse azt a sokrétűséget, amit az előadás magában hordoz. Ez az, amit a néző megtehet, és szerintem meg is kell tennie a jelen előadással kapcsolatban. Többször megnézni.
Egy másik színházi jelenség, hogy a látottak után az ember érzelmileg, és tudat alatt, a színházból kilépve, haza felé tartva, és fogmosás közben, elalvás előtt emészti meg lassan mindazt, ami az előadáson történt. A mi esetünkben ez a folyamat is fontossá válik. Fontos, hogy egy előadás elgondolkoztassa a nézőt. Ez az előadás megteszi.
Úgy gondolom, hogy elérték azt a szintet, ami miatt a Bulgakov regény a világirodalom legjobbjai közt tartják számon, az előadásnak sikerült értéket alkotni, értéket adni a befogadó számára, az eredeti műhöz híven.
Levezetés.
A feszültég, ami miatt a néző panaszkodott, és amit én is tapasztaltam, ugyan nem kerül teljesen levezetésre, mégis kapunk valamit. (Ha úgy tetszik) a fináléban egy csodálatos zene kíséretében a szereplők, egy szintre kerülve táncolnak egymással – mint színészek, vagy mint csapat játékosok – a zene, és a lágy mozdulatok elrepítik őket abba a világba, ahonnan érkeztek, ezzel együtt a mi lelkünk is elrepül velük oda, ahol a mesék születnek.
A finálé után csend van. Ki is merné megszakítani ezt a mámoros állapotot? Persze hogy az, aki már látta egyszer az előadást, kissé haragszunk is rá, de ez után a taps szívből jön, van mit megköszönni ezeknek a nyílt, játékos diákoknak.
2008. október 20, Veszprém – Kotroczó Máté – komate@szitu.hu
.jpg)
