Napi rutin. Feladatok. Kauzalitás.
Művészet az, ami ezeken túl mutat.
Ami nem azért születik mert kell.
Hanem azért, mert lehet.
És közben meg?
A szamuráj teát önt.
Nem először. Nem utoljára.
De minden alkalommal úgy,
mintha most történne meg először – és utoljára.
És ez a szemlélet emeli a rutint rituálévá.
A mozdulatot meditációvá.
A hétköznapit művészetté.
Ősrobbanás, 14 milliárd év,
Osztani, vagy szorozni is
Épp olyan hülyeség
Porszem se vagyok a végtelenben
Hogy kérném? Te drága porszem!
Legyél velem!
Hogy leírni nem szabad,
Mert mindenki tudja,
Hogy a szív ami érez.
De szeretni nem szabad,
Ha túl hamar
a tűznek parázs kell
és levegő
fújd csak fújd, amíg
Éled!
Adj időt!
De nem lehetsz világűr,
Sem légüres tér.
Néha kell, hogy szólj hozzám.
Hogy figyelj, szólj is!
Beszélgessünk.
Még csak az sem kell,
Hogy velem legyél.
Épp csak annyira,
Mint a vasmacskának
A hajókötél.
Létezésünk mégis végtelen tér.
Táncolj velem!
Nézd, itt a szemem.
Tiéd barna. Az enyém zöld is.
Ha van élet odakint,
Nem érdekel többé.
Jó nekem a Föld is.
De hogy szeresselek,
Ha nem létezel?
Hogy kérdezzelek,
Ha nem lélegezel?
És nem remeg hangszálad
A beszéd dallamára.
Dalod kinek zeng?
Mindenki másnak?
Tudom, a színpadon
Téged már várnak.
Ha nem lehetsz az enyém,
Legyél mindenkié.
De a Róka még vár.
A világűr tág.
Csillagok közt,
Galambok szárnyain
Repülsz hozzám,
Kis hercegnőm?
A türelemből
Rózsa csokrot szedek.
Csak nézem az eget.
Tág pupillám.