Mondja, Major ... bízhatok magában?

Szeretek utazni. Jó csak itt ülni, és figyelni, ahogy suhan a táj. Közben a gondolatok úgy jönnek, mennek mint a lámpaoszlopok, vagy a házak.
Olyan simán halad ez a vonat, hihetetlen. Sokkal gyorsabb, mint akármelyik vonat, amin eddig ültem. Nem csak gyorsabb, hanem azt sem érzem, hogy a síneken halad, csak a suhanást érezni. Már-már félelmetes is.
Miután megérkeztem, egy kis gömb lebegve mutatta, hogy kövessem. Én a székben ülve lebegtem utána. Most úgy érzem, mintha nem is vonattal jöttünk volna, hanem repülővel. Atya világ, nagyon magasan lebegek ebben a székben, legalább 20 emelet magasan.
A gömb a fodrászhoz hozott.
- Jó napot, Máté, örülök hogy újra látom. Az édesanyja meghagyta, hogy tegyem rendbe a frizuráját. - szólalt meg a fodrász
- Rendben. Nem tudja, ennek a gömbnek továbbra is engem kell kísérnie, vagy csak a vonattól hozott el idáig?
Erre a kis gömb a fodrász helyett válaszolt. Nemlegesen jobbra-balra csóválta a "fejét", majd ahogy jött, azon nyomban vissza is fordult. Furcsa szerzet.
- Jöjjön, üljön át a fodrász székbe. Vigyázzon mikor áthuppan, mert nem ön lenne az első, akinek nem sikerül elsőre, és lezuhanna.
Nagyszerű, itt 20 emelet magasan lebegve üljek át egy másik lebegő székbe... és mi van, ha lezuhanok? A fodrász azt mondta, hogy "nem sikerül elsőre"... mi van ha lezuhanok? Utána újra próbálhatom? Nem halok meg? ... Na mindegy. Végül is sikerült. Már a fodrász székében vagyok.
- Az édesanyja már várja a palotában. Onnan üzente, hogy tegyem rendbe a frizuráját.
A palotában? Miféle palotában? Nem mondok ennek a fodrásznak semmit, még azt hiszi, meghibbantam. Jó... legyen a palota...
Miközben a fodrász a hajamat birizgálja... mintha nem is csinálna vele semmit. Nem vág bele a hajamba? Mindegy, nem érdekel. Végül is fodrász, ő tudja. ... Most jut eszembe, ahogy jöttünk a vonattal, láttam, hogy nincsenek plázák. Mindegyiket lerombolták. Én nem értem, olyan fura ez az egész világ.
- Mondjra, Major ... bízhatok magában? - kérdeztem, és bele néztem a fodrász szemébe. Azt éreztem, hogy neki bármit elmondhatok, mintha az emberek ebben a világban nem hazudnának egymásnak. Mintha minden ember jó lenne, és megbízható.
- Mondja, Major, miért nincsenek plázák? Mindegyik helyén csak a kopár föld van.
- Azt hiszem, ezt a szüleiddel kellene megbeszélned. - válaszolt a fodrász.
A szüleim? nekem csak az anyám van. Miről beszél ez az ember? Amúgy meg honnan a csudából tudom, hogy ezt az alakot Major-nak hívják?
Azt hiszem, most már ideje hazamennem.
Nem is tudom igazán, hogy merre jöttem, rövid időn belül ide találtam a palotához. Ez tényleg hatalmas. Ebben lakunk mi? Valóban úgy érzem, mintha haza értem volna, azonban mégis idegen egy picit. Mégis tudom, mi merre van, a trónterembe lépve anyám, és apám fogad. Mit keres ez a két ember egymás mellett? Anyám nem túlsúlyos, és apám meg... nem is tudom mit keres itt, hiszen tavaly nyáron öngyilkos lett.
- Ülj le, fiam. - szólalt meg anyám - Beszédünk van veled. Hallottuk, hogy a fodrásznál milyen kérdéseket tettél fel. Kifejtenéd nekünk pontosan, hogy mit akartál megtudni?
- Azt kérdeztem a fodrásztól, hogy miért nincsenek plázák? Mindegyik helyén csak a kopár föld van, mintha nemrég rombolták volna le őket. Azt sem értem, hogy az a vonat miért ment háromszor gyorsabban, mint amin eddig ültem, ráadásul hangtalanul, csak úgy suhant. Sosem voltam még ilyen vonaton. Mit keres Magyarországon egy ilyen szuper vonat? Azt sem értem, hogy mi ez a repülés dolog, hogy repülve közlekedünk... és amikor a földön lépek is, akárcsak most, lépek ugyan, mégis csak azt érzem, mintha lebegnék. Azt sem értem, hogy ti mit kerestek egymás mellett. Miért van itt az apám, és miért lakunk egy palotában. Nagyon furcsa nekem ez a világ, minden olyan különös, és mégis ismerős egyszerre. Nem értem én ezt, mondjátok el, hogy mi folyik itt!
... Erre anyám, és apám összenéztek, úgy éreztem, hogy szeretik egymást, mintha szerelmesek lennének. Olyan, mintha tekintés útján kommunikálnának egymással. Istenem... mi ez az egész. Az emberek tudnak egymással beszéd nélkül is kommunikálni? Talán csak azzal beszélnek hangosan, akivel nyomatékosabban akarnak közölni valamit...
- Elérkezett az idő, - szólalt meg anyám - hogy megszerezd azt az ősi tudást, amit mi. Tudnod kell, hogy a gyerekkor küszöbét átlépve mindenki keresztül megy azon, amin most te. Mi konkrét válaszokat nem adhatunk a kérdéseidre, de megerősítünk abban, hogy jó úton jársz. Nem kell félned semmitől, csak folytasd a keresést.
... Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy nem is kellenek szavak, a tekintetemmel megköszöntem anyámnak, és apámnak a gondoskodást, és hogy megnyugtattak engem. Azt hiszem, vissza kell mennem arra a vonatra.
Az állomáshoz vezető úton csak átadtam magam az érzéseimnek. A gondolatok érzések formájában áramoltak át rajtam, mintha hullámok közt suhannék. Még mindíg ismeretlen volt a környezet, ami körül vett, de belül tudtam, hogy jó irányba megyek.
Még ott állt a vonat, amivel érkeztem. Visszaszálltam a vagonba, és kerestem magamnak egy ülőhelyet. Mindent látni akarok a vissza úton, szeretem nézni, ahogy a táj változik, és azt, ahogy a gondolatok, mint érzések hullámként suhannak át rajtam, nyomot hagyva bennem.
Egyszer csak Major belépett ugyanebbe a vagonba. Leült velem szembe.
- Tudod, fiú - szólalt meg - ez a vonat nem szokott az ellenkező irányba menni. Ez vonat mindíg csak hozza az utasokat, de sohasem viszi őket. Most mégis visszafordul. A te kedvedért.
- És maga kicsoda? Honnan tudom, hogy magát Majornak hívják? Miért ilyen rendes velem? Úgy érzem, mintha maga lenne a mentorom, vagy ilyesmi.
... Erre nem válaszolt semmit. Csak ült előttem némán, és nézett rám megértő szemekkel. Nem is próbáltam újra feltenni a kérdést, tudtam hogy felesleges.
A vonat elindult visszafelé.