Placebo

Ma délután a Placebo együttes koncertezett az utcán. A fülemben a két gitáros, teljes odaadással játszott. Alázattal átadták magukat a zene kérésének. A húrokat meghitt energiákkal pengették a vissza-vissza térő elemek hullámzó hevében. A dobos is önfeledt, euforikus állapotban keresztezte az ütemre karjait, a tányérok felett. Az énekes néha pont rám nézett. A ritmusosan csukodó szemek, és a szemhélyak mögött keresett érzések ontották a vad melódiát. A közönség bennem tombolt.
-
Mindez József Attila után hangzott el.
Ágnes angyali hangon szólalt meg, mindegyik versben.
Egy darabig csak sétáltam. Nem jött a négyes, nem jött más, csak én. Én léptem a járdán, és mozognom kellett. Ha már így ver a szívem, verhetne kicsit gyorsabban is. A futás jót tesz. A futás nehéz. Futás közben néha elképzelem, hogy egy madár vagyok, és repülök, szelem az eget. Sas, vagy talán egy kormorán vagyok. Aztán futás közben felrobban a szívem, felforr a vérem. Elérek egy pontot, amikor a zene, a mozdulatok, a szívverés, és a vérem egyszerre vibrál. Szétárad a véremben az endorfin. Egy darabig most csak felfelé jutok, hasítom a levegőt, mint a rakéta. Egyenesen, fel az égig. Aztán lassan hozzászokom a vibráláshoz. Egyszerre küzd a szívem, és egyszerre örül. Valami változás kell. Nem bírom a boldogságot. Ez így túl egyszerű. Mostmár újra beszűrődik a Jutasi utca, és a fák színe. Monoton dobogás a testben, monoton dobogás a járdán. Csak így tovább, csak így tovább.
Végre kioldódott a cipőfűzőm. Végre megállhatok. Anélkül hogy lelőnének az utcán sétáló hosszú csövű vadállatok.
Séta tovább a K&H autómatáig.