WHO-LAND vol.02.
Tánc, jó és rossz között
A Bécsy Tamás Egyetemi Színház első produkciója Mihail-Bulgakov regényét, a Mester és Margaritát dolgozza fel. Ha két szóval kellene jellemeznem Komáromi Sándor legújabb rendezését, a „sokrétűséget” és az „egyszerűséget” választanám.
„Bulgakov írásának különös világából építkezve olyan alakok népesítik be a színpadot, akik a legfurcsább képzelet szüleményei, mégis igazi emberi vonásokkal bírnak. Ebben a különös világban bolyong egy, a hatalom által elhallgattatott színpadi szerző, aki magát csak hontalannak nevezi, és saját elméjébe zárva keresi a kiutat ebből a pokolból.”
A rendező szavai világosan jelzik, hogy a világirodalom egyik leghíresebb mitikus nagyregényének elsősorban az atmoszféráját kívánja megszólaltatni. Azt a világot, amelyben sok szinten keveredik a képzelet, az emberi gyarlóság, és az őrület állapota! Ebben a korántsem egységes, de mindig érdekes hangulatban keresztezik egymást a cselekmény szerepösszevonásokkal egyértelműsített szálai:
Az egyik értelmezési szál a harmincas évek beli Moszkva kísérteties, groteszk világa. A második szál Ponczius Pilátus, és Ha-Nocri (Jézus) történetének filozófiai olvasata. A harmadik pedig az író (Bulgakov, a Mester) és szerelmének (Margarita) életrajzi vonatkozású története.
A szerepösszevonások (Ha-Margarita-Nocri, Pilátus-Sztravinszkij) a jó és a rossz keveredésének mintáját is követik, miként a Mester személyisége sincs jóként, vagy rosszként meghatározva, hanem valahol a kettő között van. A jó, és a rossz határvonalán „táncol” Pilátus alakja is, aki önmaga gyávaságát leküzdve végül megbosszulja a Jézust eláruló Júdást.
Fehérre festett arcok, vörös ingek, fekete nadrágok töltik be a kampusz színházzá vált épületének üres terét. Ráfeszülnek a színpad közepén álló fából készült állványról lógó kötelekre. Megfeszülnek, amikor egy kerekeken guruló kádat tologatnak a színpadon, éppúgy amikor csak egy helyben állnak. Szinte minden mozdulat kitartott, kifeszített, pontos. A kontakttánc elemeire épülő mozgás magával ragadja a közönséget is, egészen a finálészerű zárásig.
A néző együtt feszül az előadással, a váltakozó mozgásos, és klasszikus színházi jelenetek tökéletes átkeverése azonban mégsem oldja fel teljesen a nézőben keltett feszültséget. Ez azonban nem baj, mert olyan ajándékkal engednek minket utunkra az előadás után – ami minden színházi előadásnak kötelessége – mely elgondolkodtatásra ösztönöz, ezzel biztosítva a maradandó élményt számunkra.
A „fináléban” egy dél-koreai thiller, az Oldboy (2003) zenéjére a szereplők, egy szintre kerülnek egymással – mint színészek, vagy mint egy csapat – a zene és a lágy mozdulatok elrepítik őket abba a világba, ahonnan érkeztek, és ahol a mesék születnek.
Kotroczó Máté – Veszprém, 2008.11.03.
A Bécsy Tamás Egyetemi Színház első produkciója Mihail-Bulgakov regényét, a Mester és Margaritát dolgozza fel. Ha két szóval kellene jellemeznem Komáromi Sándor legújabb rendezését, a „sokrétűséget” és az „egyszerűséget” választanám.
„Bulgakov írásának különös világából építkezve olyan alakok népesítik be a színpadot, akik a legfurcsább képzelet szüleményei, mégis igazi emberi vonásokkal bírnak. Ebben a különös világban bolyong egy, a hatalom által elhallgattatott színpadi szerző, aki magát csak hontalannak nevezi, és saját elméjébe zárva keresi a kiutat ebből a pokolból.”
A rendező szavai világosan jelzik, hogy a világirodalom egyik leghíresebb mitikus nagyregényének elsősorban az atmoszféráját kívánja megszólaltatni. Azt a világot, amelyben sok szinten keveredik a képzelet, az emberi gyarlóság, és az őrület állapota! Ebben a korántsem egységes, de mindig érdekes hangulatban keresztezik egymást a cselekmény szerepösszevonásokkal egyértelműsített szálai:
Az egyik értelmezési szál a harmincas évek beli Moszkva kísérteties, groteszk világa. A második szál Ponczius Pilátus, és Ha-Nocri (Jézus) történetének filozófiai olvasata. A harmadik pedig az író (Bulgakov, a Mester) és szerelmének (Margarita) életrajzi vonatkozású története.
A szerepösszevonások (Ha-Margarita-Nocri, Pilátus-Sztravinszkij) a jó és a rossz keveredésének mintáját is követik, miként a Mester személyisége sincs jóként, vagy rosszként meghatározva, hanem valahol a kettő között van. A jó, és a rossz határvonalán „táncol” Pilátus alakja is, aki önmaga gyávaságát leküzdve végül megbosszulja a Jézust eláruló Júdást.
Fehérre festett arcok, vörös ingek, fekete nadrágok töltik be a kampusz színházzá vált épületének üres terét. Ráfeszülnek a színpad közepén álló fából készült állványról lógó kötelekre. Megfeszülnek, amikor egy kerekeken guruló kádat tologatnak a színpadon, éppúgy amikor csak egy helyben állnak. Szinte minden mozdulat kitartott, kifeszített, pontos. A kontakttánc elemeire épülő mozgás magával ragadja a közönséget is, egészen a finálészerű zárásig.
A néző együtt feszül az előadással, a váltakozó mozgásos, és klasszikus színházi jelenetek tökéletes átkeverése azonban mégsem oldja fel teljesen a nézőben keltett feszültséget. Ez azonban nem baj, mert olyan ajándékkal engednek minket utunkra az előadás után – ami minden színházi előadásnak kötelessége – mely elgondolkodtatásra ösztönöz, ezzel biztosítva a maradandó élményt számunkra.
A „fináléban” egy dél-koreai thiller, az Oldboy (2003) zenéjére a szereplők, egy szintre kerülnek egymással – mint színészek, vagy mint egy csapat – a zene és a lágy mozdulatok elrepítik őket abba a világba, ahonnan érkeztek, és ahol a mesék születnek.
Kotroczó Máté – Veszprém, 2008.11.03.
... Kiss Gabriella tanárnővel való konzultációm után eképpen javítottam az első kritikámat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése