A vágy vak lovai ledobtak magukról, de a lábam beakadt a kengyelbe, és ők csak húznak magukkal – hol lassan ügetve, hol lázasan vágtatva – sivatagokon, sziklás hegységeken és édenkerteken át. Olyan régóta csüngök kifordult lábakkal az elveszett lovak közt, hogy a fájdalom már rég megszűnt. Az arcomról is lekopott a bőr, és teljesen megvakultam, akárcsak a lovaim. Egy-egy kopár erdőségben, réten, mezőn ott-ott hagyok egy darabot a húsomból. Az apró cafatjaim végre megtalálták nyugtukat a porban, a földön. Lélekben én is ott maradok velük, míg a tébolyult vak lovaim újabb vágtába kezdenek.
La Vía Láctea y Andrómeda
La Vía Láctea y Andrómeda Dos universos giran, cerca el uno del otro. En medida humana, terriblemente lejos. Andrómeda se acerca, quisiera absorberme, hacerse uno. Pero la Vía Láctea, por desgracia, ni siquiera sabe lo que quiere. El remolino es bueno, encontrarse es difícil. Aunque sería suficiente unos cinco mil millones de años. Pero por las distancias entre las estrellas, es muy pequeña la probabilidad del choque real. El roce es una ilusión, un recuerdo que no existe. Nuestros núcleos nunca llegarán a unirse. Queda la belleza que lo llena todo. Tejút és az Androméda Két univerzum örvénylik. Egymáshoz közel. Emberi léptékkel Mégis iszonyat távol. Androméda közelít, Magába szívna, eggyé válna. De a Tejút sajnos Azt sem tudja mit akar. Örvénylés jó, Találkozni nehéz. Bár elég lenne rá Öt milliárd év. De a csillagok közti Távolságok miatt Nagyon kicsi az esélye A tényleges ütközésnek. Az érintés is illúzió, Nem létező emlék. Sejtmagjaink sosem Válnak eggyé. Marad a mindent betöltő szé...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése