Két ilyen lapos?

Vajon te érezted-e már, hogy foggal-körömmel próbálsz olyat nyújtani, ami igazán egyedi, új és utánozhatatlan? Vajon te hogy állsz hozzá az észrevételekhez, amit másoktól kapsz?
Én úgy érzem, hogy kétszínű véleményeket kapok az irodalmi és színházi munkásságommal kapcsolatban. Fogalmam sincs, hogy jó vagyok-e benne, vagy sem. Egyeseknek tetszik amit csinálok, másoknak pedig nem. Nem tudom, hogy erőteljes és firss, vagy pedig egyszerűen dilettáns-e. S azt sem érzem, hogy lenne bárki, aki olyan véleményt mondhatna, ami egyértelművé tenné ezt számomra. Így tehát nekem kell meghatároznom önmagam, és kiállnom mellette. Ehhez viszont túlságosan függök mindenkitől. Ezért is van, hogy a rajongóimtól azt várom el, hogy őszintébbek legyenek, azoktól akik nem ismernek el azt várom, hogy megértsenek, azoktól pedig akik még nem mondtak véleményt azt, hogy végre döntsenek! Mert egyre dühösebb leszek.

Kabát-ka-lap-zárta

Utolsó nap be-virradt színes éjszakába
Hajnal pírja lila kék vörös narancs illat
Orromba extatikus bombaként robban
Feromonnyi éhes nyálam forr a hús szagára

Érted jöttem el, utolsó éjjel dobogva úszó
Könnyben, izzadságban sósan érlelődő
Fiatal testként mit sem sejtő egy életű,
Te szerelmes, ragaszkodó makacs paraszt

Kapard körmeid vastag húsok oldalába
Fogaid idegével csontba, gyökérbe, fába
Kapaszkodj, ragadd meg, merevedj ki!
Koponyád kupájából vedeld nyirkod cseppjeit

Dobhártyádba kedves hangok atom-bomba
Látványtervek vésik vaskos kontúrjaink
Létérvényét tíz parancsként szegve meg
Szülj odvas fák kérgeibe, temess el újra

Bújj vissza az ősanyába. Bújj vissza a méhbe
Nem kellett, de megkaptam, eressz vissza végre!
Lápos szervek tépett ajkát terítsd újra körbe
Idegenné hasított ostor-forrta éhes testre!

Tömd halállal medencédet, ízleld a füst
Szétfeszített vénákba telítetlen szurkát
Csokoládét két marokra, bőröket letépve
Sötét szobát áhítozva törtél fel a fényre

Epéd levével tintapacát ejtsél le gondos
Móddal dob membránná feszített bőrödre
Férgek örök emésztése legyen nyelved,
Utolsó könyved egyetlen üres lapja

Amit ősidőkből lopott sorokkal töltesz
Látod, végre eljött ez a nap, ha vártad
Most az egyszer bűn-tudatlan ölhetsz
Oltsa ki az utolsó fényt kérem,
…kabát kalap zárta.


Lapzártára

Ó-halált várva rohansz át Metró sávokon
Adrenalin nem fér benned, a sárga sáv rokon
Érzelmeket tévesztve szikkadt vizet vérezne
Benned a téveszme, és mégis rád hagyom

Mozgón balul fut a reklám, kettesével követem
Közel a szerkesztőség; csontig húzott öveken
Pepitára lépked bábum, "toáré" trippet éhezve
Kergetem a vadat várva; minden lapom kör legyen

Mozgó ajtón vészkijárat, pofon csapott szárnyas árnyak
Harsannak el fülemen, cédulára árva
Számokat vés; a közvélemény kutat-ás
Az eszkalátor mélysége; a hírek magas-ára

Nyomtató-szalon-cukor, másolja le kérem
A kedves szerző gondolatát; valósága képen
Képen töröl számla száma, összeszedve Álmos
Hajtott magyar belvárosa: izzadt terítéken

Megjegyzések

  1. Azt gondolom, hogy mindenki érzi belül, pontosan tudja, hogy a saját mércéje szerint jó amit csinál, vagy sem. Mások mércéjét meg mindenki saját belátása szerint veszi figyelembe. Ezzel nem lehet vitatkozni, önbecsülés a neve.
    Szerintem az eredetiség pont nem annak a függvénye, hogy mennyire akarsz egyedit alkotni. Minél inkább erre törekszel, annál kevésbé leszel ösztönös, vagyis egyedi.
    A másoktól kapott kritikáknak pedig legtöbbször (mint most is) az a lényegük, hogy ösztönözzenek arra, hogy változni, fejlődni, továbbfejlődni akarj. Az más kérdés, hogy minden ilyet támadásnak vélsz, és csakazértsem gondolsz bele dolgokba, mer szerinted egy vers úgy jó, hogy semennyire sem rímel, semmilyen ritmikája sincs...
    Persze, tudom, a művészi szabadság...a közhely, amire mindenki hivatkozik, ha másra már nem tud hivatkozni...
    Tessék, egy cseppet sem kétszínű, viszont egyértelmű vélemény.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

La Vía Láctea y Andrómeda

Sophia a toronyban

Kifújom a füstöt 3.