Hessze elég szabadság?
Az Üveggyöngyjáték pedagógiája
A témában ajánlom még Palánki Tamás írását, mely a Magister Ludi címet kapta. És köszönök neki néhány jó ötletet, és a Kasztália szó magyarázatát.
Az, hogy Hermann Hesse az Üveggyöngyjátékkért irodalmi Nobel díjat kapott, felkelti a leendő olvasóban a kérdést, hogy mi lehet az az újdonság, ami ennyire magasra emeli Hesse művét. A Pannon Egyetem Pedagógiai Antropológia kurzusán házi feladatnak kaptuk, hogy esszét írjunk a fent említett könyv pedagógiájáról. Azaz a nevelésről. Jómagam először nem tudtam kihámozni a szép, ám néhol kissé vontatott történetből azokat a motívumokat, amik a nevelésről szólnak. Erre mondja a köznyelv, hogy „nem látja a fától az erdőt”. Mentségemre azt a téves világnézetet hozom, ami még jócskán az előző korszakból maradt ránk. Ahol a politika, és az önző érdekek befolyásoltak mindent, de ami a mi esetünkben a legfontosabb, az oktatást is. Mert az oktatásnak valami olyan dolognak kell lennie, ami szigorú szabályok, keretek közé van szorítva, és amitől nem térhet el egyetlen tanár, és diák sem, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek!
Ez a szabályrendszer, amihez igazodnunk kell, egy olyan intézmény, mint a Josef Knecht életrajzában megjelenő kasztáliai Rend maga. Mivel azonban szabályokon alapul, ezért megvannak a maga korlátai is, amit éppen az önnön törvényei miatt nem képes átlépni. Legalábbis nagyon sokáig ezt gondolhatjuk. Mindamellett maga a hierarchikus felépítésű kasztáliai Rend, a szabályok mellett nagyon sok szabadságot ad a tagjainak. Hiszen a tanulók és a már végzett, a rendbe beválasztott tagok saját maguk választhatják meg, hogy milyen kutatási területen akarnak érvényesülni, mi az ami érdekli őket. A tanulókat azonban a tanterv kötöttségei is leláncolják. Hiszen ha egy tanulót csak a zene érdekel, az nem teheti meg, hogy csak azzal foglalkozzon. Knecht tanuló éveiben egyszer így fogalmazta meg véleményét az iskola igazgatója felé: „Ha valamelyik előírt tantárgyban csődöt mondok, önnek van joga, jogosan korholhat; de erre nem adtam okot. Így viszont nekem van igazam, ha a rendelkezésemre álló idő háromnegyed részét vagy akár egész időmet is a zenének szentelem. Hivatkozom a szabályzatra.” (97. oldal) Mint láthatjuk, az iskola (és a rend) szabályzata egyaránt előírta a diákoknak a kötelező feladatokat, és a kötelező szabadságot is. Ennek az egyensúlyával nem volt elégedett sem az igazgató, sem pedig Knecht. Szerencsére Josef életében ez a lázadó iskolai időszak csak másfél évig tartott(?).
A lázadás azonban nem itt kezdődik, hiszen Josef gondolkodásában már korábban is felmerülnek kétségek, amikor Eschholzi tanulóévei során a gyengébben teljesítő tanulótársainak meg kellett válnia a rend támogatásától, és vissza kellett térniük a világi élethez. Ekkor az ifjú Knecht felteszi magában a kérdést, hogy melyik a jobb? Ha a rendbe zárva, szabadságát elvesztve kell letöltenie az egész életét, vagy ha szabadan járhatja a világot, és kötöttségek nélkül élheti az életét. Josef úgy gondolta, hogy az elbocsátottaknak ugyanannyi jog kellene hogy legyen a további tanuláshoz, mint ahogy önmagának a szabad élethez.
Ez a gondolkodás persze egy ördögi körbe taszította Knechtet, kinek a neve jelentéséből is kiderül, hogy „szolga”. Olyan ember, aki mindent feláldoz a szolgálatért. Itt ragadjunk le egy pillanatra. Érdekes tény, hogy Hesse a Kasztália nevet választotta annak a tartománynak, ami a Rend területe. A szó jelentését boncolgatva kiderül, hogy Kasztália egy Delphoiba való lány neve volt, akit Apollón (a fény, a szépség és a művészetek istene) üldözött a szerelmével. Ő azonban menekült előle, és a Parnasszosz hegyén egy forrásba ugrott, ahol meg is fulladt, úgy ahogy Josef is elmerült a tóban, ahol halálát lelte. A Parnasszosz hegyi forrást azóta Kasztáliának nevezik, és ihletet ad az arra járó költőknek, a zarándokoknak pedig meg kell tisztálkodniuk benne, mielőtt a Delphoi jósdába térnének.
Tehát Josef egész életében a szabadság és a kötöttség ellentéte között vergődik, hol tudatosan, hol kevésbé. Hesse keleti gondolkodása itt is megnyilvánul, hiszen ez a kettősség hasonlóan keveredik az életben, mint a buddhizmus világában a jin és a jang. Ahogy a való életben sem léteznek tisztán jó (fehér) és pusztán rossz (fekete) egyéniségek, hanem valahol mindannyiunk inkább szürke eminenciások, mint maga Knecht, aki a maga „amore fati”-ját, a sorsát akarva, akaratlanul beteljesíti.
„Az üveggyöngyjátékról még nem esett szó” – gondoltam sokszor a könyv olvasása közben. Azaz túl sok szó is esett róla, mégsem tudom, hogy mi is az igazából. Eszik-e, vagy isszák? Jó, hogy köze van a zenéhez, a ritmusokhoz, a szabályokhoz és az asszociáció szabadságához, de mégis hogyan kell játszani? Az üveggyöngyjáték számomra maga az idealizált játék. Hiszen csakúgy ahogy a gyermek, az ember minden korban legkönnyebben játszva tanul. A játék pontosan az az arany középút a vonalzóval húzott margók és a kreativitás könnyű lélegzete közt, ami Josefnek is a legközelebb állt a szívéhez. A játék mintájára kellene építeni minden egyes oktatási intézményt, ahol a résztvevők nem utált kötelességként teljesítik a rájuk rótt feladatok özönét, hanem játszi könnyedséggel teljesítenek, és akár kétszer vagy még sokkal többször nagyobb kihívásokat képesek maguk alá gyűrni. Ez régen valahogy képes volt működni, de valahol mindig elrontották, mikor a játék szabályait egyre vaskosabb kötetekbe gyűjtötték össze, a játékból teljesen kiszorítva a szabadságot, és azzal együtt az örömteli kreativitást. Azonban ennek az ellenkezője is igaz, hiszen szabályok nélkül sem működhet a játék, ahogyan Josef is vall a könyv lapjain:
„Ezért van szükségünk az intellektuális nevelésen kívül a még másfélére is, ezért vetettük alá magunkat rendünk moráljának, hogy szellemileg tevékeny életünk ne ferdüljön holmi lélekben vegetáló áloméletté, hanem ellenkezőleg: a legnagyobb szellemi teljesítményre legyünk képesek. Nem szabad a vita activából a vita contemplativába menekülnünk, sem fordítva, hanem a kettőt váltogatva mindig úton kell lennünk köztük, mindkettő részeseként otthon kell lennünk mindkettőben.” (258. oldal)
Ezért a játék működtetéséhez vezetőkre is szükség van, akik képesek kordában tartani a szabályokat és a szabadságot. Ezeknek a mestereknek a segítségével válhatnak a tanulók később maguk is mesterré. Knecht életében is több mester volt jelen, kezdvén a zenemesterrel, aki látván a tehetségét, felkarolta őt, és beajánlotta az Eschholzi iskolába, hogy a Rend tagjává válhasson. A tanulmányai után a remete, az „idősebb testvér” tanítványa lett, ahol megtanulhatta a Ji King jóslás művészetét, mellyel az üveggyöngyjáték szimbólum világát is gazdagíthatta. Majd első megbízatása idején a mariafelsi bencés kolostor történésze, Jakobus atya barátja lett, akit szintén mesterének tekintett, holott már egymást oktatták. Ez után választották meg Josefet magister ludivá, a leghatalmasabb mester pozíciójába emelve. Ez a folyamat mutatja, hogyan válhat a kisgyerekből mester, ha jó kezekbe kerül, és ha elég „szerencsével” áldja meg a végzet. Végül kiderül, hogy azért volt szükség Josef Knechtre ebben a sors nevű játékban, hogy megszabadíthassa a Rendet a zárt ajtók rémétől, és megóvhassa az öncélúvá válástól, a besavanyodásától. Kiderül, hogy mi a jelentősége a fiatalkori lázadásának, hiszen ő volt az, aki kiszabadította a tudás szellemét Kasztália palackjából.
Josef (és az Üveggyöngyjáték) az újabb és újabb mesterek keze alá kerülve hasonló korszakokat élt át, csakúgy mint az iskola és az egyéb környezetváltások következtében. Ez a vissza-visszatérő mintázat jelképezi az élet körforgását, ahol minden visszaér önmagába. A keresztény és a keleti filozófiának ebben a „kérdésben” végre sikerült zöld ágra vergődnie, hiszen a keresztény egyház azt tanítja, hogy „porból lettünk, porrá leszünk”, a keleti vallásban pedig a világ-mindenséget egy saját farkába harapó kígyó fogja át; ez jelenti az idő folyamát, s a mindenséget megelevenítő világlelket. Josef példáján okulva megnyugodhatunk hát, hogy mindennek, ami velünk és körülöttünk történik, megvan a maga jelentősége.
Pedagógiai szempontból az Üveggyöngyjáték végigszalad az ember fejlődésének minden szakaszán, és első szám első személyben mutatja be az olvasó számára az életkori sajátosságok világát. Az első néhány sorban úgy írtam a könyvről, mint „néhol kissé vontatott” írásról. Ez azonban elkerülhetetlen egy ilyen volumenű műalkotás esetén, ahol a cél szentesíti az eszközt. És ha az ilyen parafrázisoktól eltekintünk, akkor is nyilvánvalóan látszik az, hogy ahhoz hogy igazán be tudjuk mutatni Josef Knecht személyiségét, és a környezeti (politikai) viszonyokat, szükség van a részletekre. Ámbár az ördög a részletekben lakik.
Számomra Knecht csak egy tok, egy borító, egy tartáj, amit Hesse a saját gondolataival, és világával töltött meg. Épp ezért Josef karaktere számomra nem tekinthető példaképnek, csak egy lehetőségnek a sok közül. Josef élete túl konkrét és részletes ahhoz, hogy példaképként idealizálhassam. Ezért áll közelebb hozzám az idősebb testvér, aki a remeteség idealizált világába merülve megfeledkezik a világ zajáról, és lemond arról a küzdelemről, amit a szabadság és a szabályok között vívnak meg a többiek, lap mint nap. Azonban a legfontosabb számomra mégis a mű mondanivalója, és nem egy-egy személy a sok közül. Ha egy mondatba kellene megfogalmaznom a mű mondanivalóját, akkor az a következő lenne:
A szabályok és a szabadság közé ékelve találd meg a játék bölcsen mosolygó aranymetszését, és ha valami mégis letérítene a helyes útról, ne félj újra és újra visszatérni hozzá.
Ez a szabályrendszer, amihez igazodnunk kell, egy olyan intézmény, mint a Josef Knecht életrajzában megjelenő kasztáliai Rend maga. Mivel azonban szabályokon alapul, ezért megvannak a maga korlátai is, amit éppen az önnön törvényei miatt nem képes átlépni. Legalábbis nagyon sokáig ezt gondolhatjuk. Mindamellett maga a hierarchikus felépítésű kasztáliai Rend, a szabályok mellett nagyon sok szabadságot ad a tagjainak. Hiszen a tanulók és a már végzett, a rendbe beválasztott tagok saját maguk választhatják meg, hogy milyen kutatási területen akarnak érvényesülni, mi az ami érdekli őket. A tanulókat azonban a tanterv kötöttségei is leláncolják. Hiszen ha egy tanulót csak a zene érdekel, az nem teheti meg, hogy csak azzal foglalkozzon. Knecht tanuló éveiben egyszer így fogalmazta meg véleményét az iskola igazgatója felé: „Ha valamelyik előírt tantárgyban csődöt mondok, önnek van joga, jogosan korholhat; de erre nem adtam okot. Így viszont nekem van igazam, ha a rendelkezésemre álló idő háromnegyed részét vagy akár egész időmet is a zenének szentelem. Hivatkozom a szabályzatra.” (97. oldal) Mint láthatjuk, az iskola (és a rend) szabályzata egyaránt előírta a diákoknak a kötelező feladatokat, és a kötelező szabadságot is. Ennek az egyensúlyával nem volt elégedett sem az igazgató, sem pedig Knecht. Szerencsére Josef életében ez a lázadó iskolai időszak csak másfél évig tartott(?).
A lázadás azonban nem itt kezdődik, hiszen Josef gondolkodásában már korábban is felmerülnek kétségek, amikor Eschholzi tanulóévei során a gyengébben teljesítő tanulótársainak meg kellett válnia a rend támogatásától, és vissza kellett térniük a világi élethez. Ekkor az ifjú Knecht felteszi magában a kérdést, hogy melyik a jobb? Ha a rendbe zárva, szabadságát elvesztve kell letöltenie az egész életét, vagy ha szabadan járhatja a világot, és kötöttségek nélkül élheti az életét. Josef úgy gondolta, hogy az elbocsátottaknak ugyanannyi jog kellene hogy legyen a további tanuláshoz, mint ahogy önmagának a szabad élethez.
Ez a gondolkodás persze egy ördögi körbe taszította Knechtet, kinek a neve jelentéséből is kiderül, hogy „szolga”. Olyan ember, aki mindent feláldoz a szolgálatért. Itt ragadjunk le egy pillanatra. Érdekes tény, hogy Hesse a Kasztália nevet választotta annak a tartománynak, ami a Rend területe. A szó jelentését boncolgatva kiderül, hogy Kasztália egy Delphoiba való lány neve volt, akit Apollón (a fény, a szépség és a művészetek istene) üldözött a szerelmével. Ő azonban menekült előle, és a Parnasszosz hegyén egy forrásba ugrott, ahol meg is fulladt, úgy ahogy Josef is elmerült a tóban, ahol halálát lelte. A Parnasszosz hegyi forrást azóta Kasztáliának nevezik, és ihletet ad az arra járó költőknek, a zarándokoknak pedig meg kell tisztálkodniuk benne, mielőtt a Delphoi jósdába térnének.
Tehát Josef egész életében a szabadság és a kötöttség ellentéte között vergődik, hol tudatosan, hol kevésbé. Hesse keleti gondolkodása itt is megnyilvánul, hiszen ez a kettősség hasonlóan keveredik az életben, mint a buddhizmus világában a jin és a jang. Ahogy a való életben sem léteznek tisztán jó (fehér) és pusztán rossz (fekete) egyéniségek, hanem valahol mindannyiunk inkább szürke eminenciások, mint maga Knecht, aki a maga „amore fati”-ját, a sorsát akarva, akaratlanul beteljesíti.
„Az üveggyöngyjátékról még nem esett szó” – gondoltam sokszor a könyv olvasása közben. Azaz túl sok szó is esett róla, mégsem tudom, hogy mi is az igazából. Eszik-e, vagy isszák? Jó, hogy köze van a zenéhez, a ritmusokhoz, a szabályokhoz és az asszociáció szabadságához, de mégis hogyan kell játszani? Az üveggyöngyjáték számomra maga az idealizált játék. Hiszen csakúgy ahogy a gyermek, az ember minden korban legkönnyebben játszva tanul. A játék pontosan az az arany középút a vonalzóval húzott margók és a kreativitás könnyű lélegzete közt, ami Josefnek is a legközelebb állt a szívéhez. A játék mintájára kellene építeni minden egyes oktatási intézményt, ahol a résztvevők nem utált kötelességként teljesítik a rájuk rótt feladatok özönét, hanem játszi könnyedséggel teljesítenek, és akár kétszer vagy még sokkal többször nagyobb kihívásokat képesek maguk alá gyűrni. Ez régen valahogy képes volt működni, de valahol mindig elrontották, mikor a játék szabályait egyre vaskosabb kötetekbe gyűjtötték össze, a játékból teljesen kiszorítva a szabadságot, és azzal együtt az örömteli kreativitást. Azonban ennek az ellenkezője is igaz, hiszen szabályok nélkül sem működhet a játék, ahogyan Josef is vall a könyv lapjain:
„Ezért van szükségünk az intellektuális nevelésen kívül a még másfélére is, ezért vetettük alá magunkat rendünk moráljának, hogy szellemileg tevékeny életünk ne ferdüljön holmi lélekben vegetáló áloméletté, hanem ellenkezőleg: a legnagyobb szellemi teljesítményre legyünk képesek. Nem szabad a vita activából a vita contemplativába menekülnünk, sem fordítva, hanem a kettőt váltogatva mindig úton kell lennünk köztük, mindkettő részeseként otthon kell lennünk mindkettőben.” (258. oldal)
Ezért a játék működtetéséhez vezetőkre is szükség van, akik képesek kordában tartani a szabályokat és a szabadságot. Ezeknek a mestereknek a segítségével válhatnak a tanulók később maguk is mesterré. Knecht életében is több mester volt jelen, kezdvén a zenemesterrel, aki látván a tehetségét, felkarolta őt, és beajánlotta az Eschholzi iskolába, hogy a Rend tagjává válhasson. A tanulmányai után a remete, az „idősebb testvér” tanítványa lett, ahol megtanulhatta a Ji King jóslás művészetét, mellyel az üveggyöngyjáték szimbólum világát is gazdagíthatta. Majd első megbízatása idején a mariafelsi bencés kolostor történésze, Jakobus atya barátja lett, akit szintén mesterének tekintett, holott már egymást oktatták. Ez után választották meg Josefet magister ludivá, a leghatalmasabb mester pozíciójába emelve. Ez a folyamat mutatja, hogyan válhat a kisgyerekből mester, ha jó kezekbe kerül, és ha elég „szerencsével” áldja meg a végzet. Végül kiderül, hogy azért volt szükség Josef Knechtre ebben a sors nevű játékban, hogy megszabadíthassa a Rendet a zárt ajtók rémétől, és megóvhassa az öncélúvá válástól, a besavanyodásától. Kiderül, hogy mi a jelentősége a fiatalkori lázadásának, hiszen ő volt az, aki kiszabadította a tudás szellemét Kasztália palackjából.
Josef (és az Üveggyöngyjáték) az újabb és újabb mesterek keze alá kerülve hasonló korszakokat élt át, csakúgy mint az iskola és az egyéb környezetváltások következtében. Ez a vissza-visszatérő mintázat jelképezi az élet körforgását, ahol minden visszaér önmagába. A keresztény és a keleti filozófiának ebben a „kérdésben” végre sikerült zöld ágra vergődnie, hiszen a keresztény egyház azt tanítja, hogy „porból lettünk, porrá leszünk”, a keleti vallásban pedig a világ-mindenséget egy saját farkába harapó kígyó fogja át; ez jelenti az idő folyamát, s a mindenséget megelevenítő világlelket. Josef példáján okulva megnyugodhatunk hát, hogy mindennek, ami velünk és körülöttünk történik, megvan a maga jelentősége.
Pedagógiai szempontból az Üveggyöngyjáték végigszalad az ember fejlődésének minden szakaszán, és első szám első személyben mutatja be az olvasó számára az életkori sajátosságok világát. Az első néhány sorban úgy írtam a könyvről, mint „néhol kissé vontatott” írásról. Ez azonban elkerülhetetlen egy ilyen volumenű műalkotás esetén, ahol a cél szentesíti az eszközt. És ha az ilyen parafrázisoktól eltekintünk, akkor is nyilvánvalóan látszik az, hogy ahhoz hogy igazán be tudjuk mutatni Josef Knecht személyiségét, és a környezeti (politikai) viszonyokat, szükség van a részletekre. Ámbár az ördög a részletekben lakik.
Számomra Knecht csak egy tok, egy borító, egy tartáj, amit Hesse a saját gondolataival, és világával töltött meg. Épp ezért Josef karaktere számomra nem tekinthető példaképnek, csak egy lehetőségnek a sok közül. Josef élete túl konkrét és részletes ahhoz, hogy példaképként idealizálhassam. Ezért áll közelebb hozzám az idősebb testvér, aki a remeteség idealizált világába merülve megfeledkezik a világ zajáról, és lemond arról a küzdelemről, amit a szabadság és a szabályok között vívnak meg a többiek, lap mint nap. Azonban a legfontosabb számomra mégis a mű mondanivalója, és nem egy-egy személy a sok közül. Ha egy mondatba kellene megfogalmaznom a mű mondanivalóját, akkor az a következő lenne:
A szabályok és a szabadság közé ékelve találd meg a játék bölcsen mosolygó aranymetszését, és ha valami mégis letérítene a helyes útról, ne félj újra és újra visszatérni hozzá.
A témában ajánlom még Palánki Tamás írását, mely a Magister Ludi címet kapta. És köszönök neki néhány jó ötletet, és a Kasztália szó magyarázatát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése