A szarka és a róka

Lassan kering jobbra-balra, megpördül a levegőben majd a tó tükrén landol. Tollpihe szállt a többi közé. Az imént még zilált volt a vízpart, de most már újra nyugodt minden. Most már újra szép. Apró fehér tollpihe csónakok festik a nyugalom tengerét.
Hullámfodrok izgatják a tollak ingását. Egy lompos farok mered az égre, miközben a vörös bunda gazdája halkan kortyol. Vérfolt úszik halkan a tükörben. Nyújtózik egy óriásit, hosszan kitartva, majd letörli a száját.
A víz színén valami furát vél felfedezni. Tán ha öregapját látná viszont, de a szem nem csal. Ez a saját tükörképe. Körbefordul. Újra a víztükörbe néz. Gondolkodik. Mocorog. Majd száját nyitja. Nagyra nyitja. Nem szólalt meg már rég.
- Tó Istene! Beszédem van veled. Jöjj elő! Lépj elém!
Megtárul morogva a tó vize. Mindenféle vízi teremtmény gyűlik sorban. Sikló köröz, ponty ugrik rá másik pontyra, rákok csattogtatják ollóikat, lépegetnek, formálnak valami égen túli masszát. Egybe forr a sok vízi lény és embert formál a sok hús most ilyenformán mélyen ülő szemeivel a rókakirályra néz:
- Hogy merészelsz felkelteni nyugalmas álmomból? Mi törheti meg ezt az áldott csendet? … Most miért hallgatsz? Ha hívtál, hát most szólj! Beszélj!
- Kérlek, Nimu! Tó istene! Tükre mindennek ami él! Segíts nekem!
- Most mostad meg bennem a tyúktól véres pofád. És a jó falatra tiszta vizet ihattál. Mi az amit még adhatok? Mi az, amit a róka egy tó tükrétől ilyen szépen kér?
- Egyre öregebb vagyok, Nimu! Te vagy az egyetlen, akit ismerek. Az élet hatalma a tiéd! Mondd meg, mit kell tennem, hogy visszatekerjem az idő kerekét?
A vízi állatok izegtek testén. A tó istene szúrós szemmel nézte a rókát. Még közelebb lépett hozzá és így szólt:
- Nos hát, kedves Foximilian. Bár ezt még senkinek nem árultam el. Soha. Ha éppenséggel tudni szeretnéd, megvan a módja annak, hogy kicselezd az időt és annak ezüst kerekét.
A róka közelebb lépett és leült. Fülét hegyezte és a tó istenére nézett. Itta szavait.
- Egyszerű a képlet. Csak menj és szerezz egy darabot annak a szívéből, aki uralja a fényt, ami összeköti a nappalt és az éjt! ... Ne nézz ilyen bambán, csak menj az erdőbe és addig, addig járj, míg az éjszaka közepén egy ezüst tavat látsz. Arra a tóra egy fekete és félig fehér madár vigyáz. Szerezd meg a szívét, hozd el és vigyázz! Ha vére csepp is hullik, véged! Jól vigyázz!
A tó istene hátrafordult. Mély örvénylés, csobbanás és tengernyi szerte futó lény. Ki mélyre úszva, ki a tó felszínén.
A róka még ült egy darabig a part egy nagy kövén. Majd elindult az erdőbe, bokron át, lombon át, hívta a sötét.
Addig addig szaladt, míg egyre komorabb lett az ég. A lombok között sok apró csillag jelezte, hogy nincs mégse soha teljesen sötét.
- Miért kell nekem másik tavat keresni? Hát ott volt Nimu! Ő ismeri az összes vizek gyermekét! És hogy találjak tavat az erdő közepén?
Addig addig bandukolt, míg délre járt az éj. A lombok közé szimatolt, jobbra és balra néz. Egy madár ült a fa ágára, mögötte tiszta fény! Hatalmas, óriási telihold fénylett, a madár fekete és fehér tollai csillogtak, mint valami drágakő, kagylóhéj!
- Enchanté, mademoiselle! - A madár észrevette, de mégsem fordult felé. - A nevem Frederic Foximilian. És kegyed hogy szólíthatom? Milyen nevet adott önnek a magasságos ég?
- Maggie. Meggie Magpie. Örvendek. De miért is szólított meg az úr? Minek köszönhetem ezt a meglepetést?
- Engem a tó istene küldött, azt mondta keressem meg az erdő mélyén az ezüst tó vizét! Talán kegyed jobban ismeri a környéket. Elkelne a segítség.
- Itt az erdőben? Nincsen tó! Minden éjjel erre járok! Ha láttam volna, megmondanám, tanúm rá az ég!
A róka árgus szemekkel nézte a szarkát. A tolla színe! A szárnya korom fekete. A hasa hófehér!
- Mit is mondott Nimu? Keressem azt, aki uralja a fényt, összeköti a nappalt és az éjt? Hát itt van ez a madár. A Hold fényét őrzi! Az lesz az ezüst tó! És a szarka tollak kötik össze a nappalt és az éjt! … Szerezzem meg a szívét? Egy madárnak? Ha egy tyúk zuzáját megszereztem… Ugyan! Egy szív? Mi az nekem!
- Hé! Kedves Maggie! Olyan szép a tolla! Éjszínű és tiszta, mint a fény! Ha ilyen szép kívül, biztos a hangja is csodaszép!
- Csak ne hízelegjen Frederic! Még nem is ismerjük egymást. És mégis mit vár? Énekeljek magának? Rossz a szeme, vagy részeg talán? Nem vagyok én holló és nincs a számban sajt! Mit vár tőlem, mondja? Miért akar bajt?
A rókakirály leült. Az égre emelte a tekintetét. Maggie felé nézett. Nem válaszolt. Csak várt. A madár a szárnyát emelte. Elrepül? Ment is volna, fel is rebbent, de vissza szállt. Nem is tudja miért. Lenézett. Csak nem tudta itt hagyni a hold fényében csillogó róka tekintetét.
- Nem vagyok én énekes madár! Ezt te is tudod, róka! Ugyan már! Míg a többi madár dalol, én a hírt hozom, mesélek, kimondom azt, amitől más ember csak fél!
- Mesélj hát nekem valamit, Meggie! Nézd! A szemem is becsukom, hogy csak rád figyeljek! Csukd be szemed te is! A szívedből mesélj!
Maggie Magpie kérette még magát, de aztán lecsukta a szemeit és mesélni kezdett. A Foximiliant magával ragadta a szarka története. Hallgatta, csak hallgatta. Már majdnem meg is feledkezett a tervéről, amit kifundált. Óvatosan felnézett és látta, hogy a szarka még mindig csukott szemmel mesél. Nem is kellett több. Óvatosan odalopózott a fa tövéhez. Kiengedte karmait és a legkisebb nesz nélkül már fent is volt a holdfényben. Előtte a húsvér jószág. Csak egy tollas állat. Akkor is az, ha összeköti ha nem, a nappalt és az éjt.
- Csak egy mozdulat és kimetszem a szívét, enyém az öröklét!
Magasra emelte karmait. Mint kard hegyét szegeszte Maggie Magpie felé.

Róka mancsok léptei futnak, hol ág, hol gyökér. Fut a róka, visz valamit, a szája nem üres, szorongat valamit. Nem látni. Nagy még a sötét.
Fut a róka, fut az erdő, minden oly sötét, sötét ágak, sötét bokrok és az ezüst holdas ég. Addig fut, csak fut és lohol, amíg hazaér, és egy nagy kőre, a tó partjára fürkészőn leül. Mély örvénylés, sikló, rák és ezer halfaj mind egy ősi lénybe fordul, és a róka felé néz.
- Itt vagy hát, rókakirály? És mondd csak, szerencsével jártál? Megszerezted, ami kell, hogy megállítsuk az idő kerekét?
- Megszereztem, tó istene! Nálam van ami kell! Állítsd meg az időt! Mondd, hogy újra fiatal leszek!
Nimu a kezébe vette. Forgatja. Vizsgálja. Nézi. Se nem szív, se nem vér.
- Nagyon szép ez a hatalmas ezüstből kovácsolt kulcs, te róka! Ezt Maggie maga adta? Vagy elvetted te róka?
- Nem vettem el, tó istene! Az életét se. Hogyha a szívét hoztam volna, a vérét kell hogy ontsam. Már karmaim közt volt de meggondoltam nyomban. Megmondtam, hogy nem bántom, elsírtam minden búm és bánatom. Azt mondta, tudja hogy mi lesz a megoldás. Odaadja a legfényesebb, kulcsot. A szíve zálogát.

A kulcs ezen túl a róka nyakában lógott. Éjjel nappal.
Teltek a napok. Jött a tél és jött a nyár. A róka egyre lassult, tudta hogy lassan itt a vége már.
Egy szép őszi éjjel a vén Foximilian a tó partján egy nagy kőre ült. Kopott szeme fénye a tóra meredt.
- Vedd vissza a kulcsot! Nem kell zálog már! Csak had lássam újra milyen Maggie Magpie! Hadd lássam mi köti össze az éjjelt a nappal! Nem érdekel az se, ha csak az éjjel vár!

- Te vagy az róka? - szólt a szép hangú madár.

Átölelték egymást és átlépték együtt a nappal és az éjjel kapuját.